„Hé, te is olvastad, hogy tetszett?” Ez a teljesen hétköznapi mondat volt az elindítója egy olyan kezdeményezésnek, mely egyedi manapság a középiskolákban. Egy önképzőkörnek, amely a múlt héten tartotta ötvenedik találkozóját a Hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban.

Két éve vettem észre, hogy milyen sok diák kezében van könyv a folyosón, és hogy hányan olvasnak az iskola udvarán szép időben. Arra gondoltam, milyen jó lenne ezeket az embereket összehozni, hogy kibeszélhessék magukból az olvasmányélményeiket, és esetleg másoknak is átadhassák azokat. Így indítottam útjára az akkor még Olvasókörnek nevezett csoportot 2013 októberében öt taggal, akik között volt 11 éves, és 17 éves is. Azzal teljesen tisztában voltam, hogy ha ezt szakkörként ajánlom a diákoknak, akkor azonnal a kötelező feladatok és egy tanár felügyelete fog eszükbe jutni. Pontosan ez volt az, amit el akartam kerülni, így végül egy jó barátom segítségével ketten vettük át a „pedagógusi szerepet”.

A tagok megilletődöttsége és az én idegességem idővel háttérbe szorult, és egy rendkívül kellemes, kötetlen, vidám és szórakoztató atmoszféra jött létre az iskola legkisebb termében a heti találkozóinkon. Ennek híre idővel eljutott más diákokhoz is. Mire elérkezett a félév újabb tagokkal bővültünk, és mind teljesen megnyíltunk egymás előtt. Ennek köszönhetően idővel felfedeztük, hogy nemcsak az olvasás szeretete, hanem a bennünk lévő írói ambíciók is összefűztek minket. Bár eleinte sokan vonakodtak, hogy fölolvassák a műveiket, az ösztönzés rávette őket, hogy győzzék le az idegességüket. Ettől fogva már nemcsak olvasókör voltunk, hanem egy olyan önképzőkör, amelyben diákok segítették egymást, hogy fejlődhessenek. Néhány hónappal később egy iskolai előadás és beszélgetés keretében csoportunk a közönség előtt is megmutathatta magát. Ennek a rendezvénynek hála, napokon belül újabb tagok jelentkeztek nálam, akik azonnal beilleszkedtek a körünkbe.

Idén a tanév kezdete előtt pár nappal megrohamoztak a csoporttagok a leveleikkel, azt kérték, ebben az évben is legyen önképzőkör. Így szeptemberben újult erővel, és újabb diákokkal indult el a kör, ami egy kis csoport helyett inkább már egy kis osztályhoz hasonlított. Mára olyan önállóvá vált ez az „osztály”, hogy nélkülem is bármikor képesek órákig beszélgetni a délutáni találkozóinkon, friss témákkal, feladatokkal állnak elő, amit aztán szívesen megírnak és fel is olvasnak a többiek előtt.

Legnagyobb örömömre az Önképzőkör mára túlnőtt rajtam és az elképzeléseimen, a tagok egyre csak azon gondolkodnak, hogy a jövőben is mindenképp szeretnék továbbvinni ezt a hagyományt. Ez pedig pontosan az, amiért annak idején nekikezdtem. Nem csak össze akartam fogni egy csoportnyi gyereket. Egy olyan hagyományt akartam életre kelteni, amely segítségével a művészi indíttatású diákok, akik olykor talán magányosnak érezhetik magukat, rátaláljanak egy olyan helyre, ahol szabadon megcsillogtathatják tudásukat. Talán ezáltal rálépnek arra az útra, ami a jövőjükhöz vezetheti őket. Azt hiszem, a feladatomat ezzel teljesítettem is.