Az időt nem lehet...
Hamarosan megérkezik a buszom. Még tíz perc… Végtelennek tűnő várakozás, ráadásul zenét sem tudok hallgatni, reggel otthon hagytam a fülhallgatómat. Unalom a köbön! Nem maradt más választásom: figyelem a körülöttem lévő embereket. Hallgatom álmos litániájukat az életükről, a közeli, s a távoli múlt eseményeiről. Megakad a fülem egy fiatal fiúkból álló társaságon, akik éppen iskolás élményeikkel kápráztatják el a nagyérdeműt: „Ma kaptam egy szaktanárit”. És felolvassa a kis füzetben éktelenkedő néhány soros „üzenetet”. „Ez igen haver!” (Pacsi). „Én tavaly legalább húszat kaptam.” Mire a másik: „Az nem semmi öcsém! Grat!
Milyen volt szeretve lenni...
Halkan sétálok a Hold fényében fürdő utcán, elmélkedek. Emlékezem a régi életemre, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, hangoskodva játszani a kertben, csúszdázni, és szeretve lenni. Gondolkodás közben a lábam a temető felé visz, a legnyugodtabb földi helyre. S e gondolat csak akkor tudatosul, amikor belépek a mécsesek tengerébe. Mécsesek gyönyörű, néhol rózsaszínesen sziporkázó fénye vonja be a világ ezen apró szegletét. A ragyogásba belekönnyezek. Lábam egyre beljebb visz a sírok közé, amíg el nem érek egy régen nem látogatott kőhalomhoz. A szemem már megszokta az éji világosságot, de a könnyeim még mindig halk patakként folydogálnak le az arcomon.