Az időt nem lehet...
Hamarosan megérkezik a buszom. Még tíz perc… Végtelennek tűnő várakozás, ráadásul zenét sem tudok hallgatni, reggel otthon hagytam a fülhallgatómat. Unalom a köbön! Nem maradt más választásom: figyelem a körülöttem lévő embereket. Hallgatom álmos litániájukat az életükről, a közeli, s a távoli múlt eseményeiről. Megakad a fülem egy fiatal fiúkból álló társaságon, akik éppen iskolás élményeikkel kápráztatják el a nagyérdeműt: „Ma kaptam egy szaktanárit”. És felolvassa a kis füzetben éktelenkedő néhány soros „üzenetet”. „Ez igen haver!” (Pacsi). „Én tavaly legalább húszat kaptam.” Mire a másik: „Az nem semmi öcsém! Grat!