Halkan sétálok a Hold fényében fürdő utcán, elmélkedek. Emlékezem a régi életemre, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, hangoskodva játszani a kertben, csúszdázni, és szeretve lenni. Gondolkodás közben a lábam a temető felé visz, a legnyugodtabb földi helyre. S e gondolat csak akkor tudatosul, amikor belépek a mécsesek tengerébe. Mécsesek gyönyörű, néhol rózsaszínesen sziporkázó fénye vonja be a világ ezen apró szegletét. A ragyogásba belekönnyezek. Lábam egyre beljebb visz a sírok közé, amíg el nem érek egy régen nem látogatott kőhalomhoz. A szemem már megszokta az éji világosságot, de a könnyeim még mindig halk patakként folydogálnak le az arcomon. Velük együtt emlékek zuhataga önti el lelkemet, miközben leülök a sír mellé, majd - mintha hallhatna e hideg, lélektelen földhalom - megszólalok: "Mennyivel jobb volt régen!" Még be sem fejezem gondolatom, lágy simítást érzek a hátamon, s tán’ a finom tavaszi szellő játszik csupán a rügyező faágak alkotta görbe hangszeren, egy elhalkuló vigasztalást hallok: minden jobbra fordul egyszer! Megnyugszom… Ez után már csak az éjjeli lények matatását hallgatom, ahogyan élik az életüket eme magányos helyen, hol a túlvilág találkozik a földdel, s... reménnyel telítik megfáradt lelkemet...