A virágok ontják magukból az évszak illatait, ezzel csalogatva magukhoz a szorgosan dolgozó, nekünk (is) édes nedűt készítő méheket. A fák néhol még rügybe borulva, ágaikat lengetve köszöntik a tavaszt a frissességet ígérő, lágy szellőben, ám legtöbbjük koronája már zöldben pompázik. A természet ébredését csak egy ember zavarja meg, egy művész, aki az egyik cseresznyefa lombjába bújva keresett menedéket az őt körülvevő zsivaj elől. Mikor közelebb lépek hozzá, látom: még mindig fülére tapasztott kézzel hintázik előre, s hátra a fa egyik vaskosabb ágán. Most már látom, érzem: nem is a környezet hangjai elől menekül… Hanem a fülébe suttogó lelkiismeret elől, amely marón ordítja: a végtelen bezártság elől nem menekülhet senki. Zöld és illatos falak mindenütt, hogyan is szárnyalhatna így a szellem és a lélek, ha… az egyetlen zöld szigeten próbál az ember alkotta szürkeségen keresztül a felejthetetlenbe szárnyaló maradandót alkotni. A tavasz már nem ihlet rég: egy öregedő fa, egy egyre kisebb, élettel teli bárka. Tennem kellene dolgom, de egyedül kevés vagyok a sötétség felé araszoló emberi szürkeséggel szemben…